Nyitva H-P: 10:00–18:00, SZ: 10:00–14:00
telefon: (+36) 20 926 6411

zongora@zongora.hu
Térkép itt!
Tesztek, újdonságok, zenei hírek – a klasszikus zongorák csodálatos világából... « vissza a listára
201207 / 12

HÍR »

A zongora története feketén, fehéren

by zongora.hu

„Megkímélt bécsi zongora jutányos áron eladó” - olvashatjuk a hirdetésekben. Aztán kiderül, hogy nem is bécsi, de nem is zongora, hanem pianínó.

Magam is számos alkalommal jártam úgy, hogy felkeresvén az „angol mechanikás, páncéltőkés, kereszthúros hangversenyzongorát” hirdető tulajdonost, lakásában egy félangol (öntvény tényleg volt benne, amelyet helytelenül páncéltőkének neveznek) és feleakkora hangszert találtam, mint a hagyományos koncertzongorák. Mi a bécsi, mi az angol, milyen öntvényről is van szó? Elképzelhető, hogy ezek a fogalmak néhány évtized alatt elfelejtődtek, és nem tudunk tájékozódni egy olyan kérdéskörben, amelyben nagyszüleink még otthonosan mozogtak? Itt az alkalom, hogy ismét bemutatkozzon a család és a mindennapi élet régi-új tagja: a zongora. 

Egy Silbermann Sanssouci zongora

A zongora születése

Sok találmány között a „zengő tambura”, azaz a zongora is azok közé tartozik, amelyek megalkotója nem határozható meg egyértelműen. Hivatalosan az itáliai Bartolomeo Cristofori 1700 körül tervezett fortepianóját (eredeti elnevezése: gravicembalo col pian e forte) tekintik a zongora prototípusának. Ahogyan a nevéből is kitűnik, képes volt a hangok halk vagy hangos megszólaltatására, mert nem pengetős, hanem ütős mechanikával rendelkezett. Ezt az ötletet csaknem két évszázadon át fejlesztették tovább a műhelyek, mire a zongora kívül-belül elérte modern formáját.
A klavikord
A hangszer gyökerei egészen az ókori líráig vagy hárfáig nyúlnak vissza; ezek a pengetős hangszerek a húrok alá helyezett vékony fa rezonánslappal készültek, ezáltal hangzásuk teltebb, hangosabb lett. A pengetős változat később a csembalóépítőket, míg az ütős variáció a cimbalomkészítőket ihlette meg. A billentyűzethez hasonló szerkezetet már i. sz. 221-ben használtak az orgona sípjainak megszólaltatására. Az első húros-billentyűs hangszerekről, tehát csembalófélékről szóló feljegyzések, illetve képi ábrázolások az 1400-as évek közepétől maradtak fenn. A XVI. század közepéig a csembaló a főúri udvarok kamarazenélésének instrumentuma volt, a templomokban vagy iskolákban inkább a halkabb, de kifejező hangú klavikordot használták. A polgári otthonokban a méretét, hangerejét és nem utolsósorban árát tekintve is a legszerényebb spinét és a virginál szolgáltatta a muzsikálás alapjait. A vokális zene kíséréséhez szükséges dinamika és hangerő egyre nagyobb igénybevételnek tette ki ezeket az amúgy is érzékeny hangszereket.

Eleinte idegenkedtek a zongorától

Nem tudni, hogy a XVI. század végén a csembaló és a cimbalom „keresztezéséből” új, tartósabb, nagyobb hangerejű hangszert, zongorát építő Cristofori ismerte-e a zwollei Henricus Arnault 1440-es kéziratát, amelyben a szerző illusztrálja, miként szerelhető be egy húros-billentyűs hangszerbe az ütőmechanika, és hogyan szólaltatható meg úgy, mint egy „verővel megütött cimbalom”. Arról sincs adat, hogy Cristofori olvasott-e a ferrarai udvarban "instrumento pian e forte" néven számon tartott hangszerről, amely ugyancsak hasonló elven működött. Mindenesetre koncepciója egyszerű volt: egy itáliai csembaló billentyűzetére kisebb módosítással kalapácsokat szerelt, amelyek nem pengették, hanem ütötték a húrokat. Viharos gyorsasággal söpört végig egész Európán az új instrumentum híre, de a fortepiano mégsem vált azonnal népszerűvé, pedig a helyi hangszerkészítők hamar gyártani kezdték. Jól ismert Voltaire elutasító megjegyzése vagy Johann Sebastian Bach idegenkedése az új jövevénnyel szemben. A fortepianót a legtöbben csak kísérő hangszerként vették számításba, önálló előadásra alkalmatlannak ítélték. A feltalálónak járó dicsőség huzavonája viszont sokáig elhúzódott; igényt tartott rá egy párizsi ügyvéd, Jean Marius, aki 1716-ban bemutatta terveit az Akadémiának, de Christoph Gottlieb Schröter orgonista is azt állította, hogy 1717-ben már készített ilyen hangszert. Németországban többnyire a freiburgi Gottfried Silbermannt tartották a zongora atyjának. Ugyanakkor mivel Cristofori ötletét és folyamatos finomításait újságcikkekben közölték, az ő neve fonódott össze a fortepianóval.

Kezdetben az asztalzongora hódított

A felnyitható fedele miatt a németeknél szárnyzongorának (Flügel), a franciáknál hosszú farokszerű nyúlványa miatt faroknak (queue) nevezett hangszer gyors elterjedése további akadályokba is ütközött: az egyre növekvő tömegű hatalmas instrumentumnál könnyebben el lehetett helyezni a szalonokban a kisebb - és olcsóbb - asztalzongorát (Tafelklavier (D), square piano (Eng) vagy carré (F)), amelynek népszerűsítésére a gyártók koncerteket is szerveztek; a leghíresebb Bach-fiú, Johann Christian Bach is ilyen zongorán adta hangversenyeit Londonban. A XIX. század közepéig tartott e típus virágkora, a Broadwood, Steinway, Erard, Pleyel üzemei több ezer darabot gyártottak belőle évente.
Az 1830-as évektől fokozatosan intézményesedett a koncertélet, hangversenytermek épültek, így ezek a kis hangszerek lassan háttérbe szorultak. Nem tűntek el, sőt némi változtatással és további fejlesztéssel ebből a típusból alakult ki a mai napig kelendő pianínó. Ezt a helytakarékos változatot eleinte Franciaországban kedvelték igazán. A piacot az angol és francia pianínók uralták — Chopin lakásában is volt egy Pleyel-féle pianinínó, mindennapi használatra –, de hamarosan a német nyelvterületen működő zongorakészítők is előrukkoltak ezzel a praktikus modellel.

Egy időre feltűnt a zsiráfzongora is

A zsiráfzongoraÉrdekes fejlesztésnek bizonyult a szárnyzongora és a pianínó ötvözete, az úgynevezett álló-, más néven zsiráfzongora. Ahogy akkor hirdették, az „oldalára állított asztalzongora” nem csupán hatalmas — akár 2,5 méternél is magasabb — díszes bútordarabként keltette fel a figyelmet, hanem számos — akár hét — pedáljával is, amelyek különféle effektusok, hangszínek létrehozását szolgálták.

Ilyen volt például a lant hatású pedál vagy a mai fül számára dermesztő janicsárzene (Janitscharenzug), amelynél egy szerkezet dob- és csengőkíséretet biztosított. Ez a típus mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

 

Angol és osztrák zongorák harca

A XVIII. század utolsó évtizedeire a zongorakészítés két legfontosabb központja Anglia és Bécs lett. Az angol hangszerek felépítése robusztus, a kalapácsmechanika Cristofori elvét követte; a vastagabb húrok, tömör filcbevonatú kalapácsfejek dúsabb hangzást biztosítottak, billentésük viszont nehezebb volt. Az angol piacot a legendás Broadwood márka uralta ebben az időszakban. A Bécsben készült zongorákat könnyűre tervezték, vékonyabb húrokat használtak, a kalapácsfejeket bőrréteg fedte, könnyű billentésű mechanikájuk lényeges elemekben különbözött az angolétól. A bécsi hangszerek kiindulásául a német Johann Andreas Stein fortepianói szolgáltak, amelyeket Mozart is kedvelt, noha később a konstrukciót továbbfejlesztő bécsi Anton Waltertől vásárolt zongorát.
Beethoven Broadwood zongorájaAz 1820-as évek elején a kor híres zongoraművésze, Ignaz Moschelès bécsi hangversenyén egy bécsi Conrad Graf, illetve egy angol Broadwood, (Beethoven tulajdonából) zongorát hasonlított össze, s erről így írt: „megpróbáltam a Broadwood zongora széles, telt, bár kissé matt hangzásának értékeit megmutatni, de hiába. Az én bécsi közönségem lojális maradt honfitársához. Graf tiszta, csengő hangja kellemesebb volt a fülüknek.” A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a Broadwood enyhén szólva amortizált állapotban lehetett; az egykorú felmérés szerint e hangszer „megdöbbentő volt, a szakadt húrok összegabalyodva. Úgy festett, mint egy vihar verte csipkebokor.” Az úgynevezett bécsi mechanikát egészen az 1920-as évek végéig gyártották. A korai angol zongorák hangzása Európa nyugati felében aratott sikereket; John Broadwood fejlesztései mellé hamarosan a francia zongoramanufaktúrák is felzárkóztak. A XIX. század elejétől Párizs művészeti központként a világ legnevesebb zongoristáit is vonzotta; mire a lengyelországot elhagyó Fryderyk Chopin ideérkezett, Ignace Pleyel és Sebastien Erard az angol tapasztalatokat és saját találmányaikat felhasználva Európa legkiválóbb zongoráit készítették.

A modern zongora megszületése

A mai modern zongora kereszthúrozása Broadwood-fejlesztés, a ma használatos, gyorsabb játékot lehetővé tévő angol mechanikát Erard tökéletesítette, a tömör filccel borított kalapácsfej pedig Pleyel-szabadalom. A nagyobb kalapácsfejek, erősebb húrok és a megnövekedett hangterjedelem iránti igény újabb lépésre késztette a gyártókat. A húrok feszítőerejét megtartó, fából készült merevítők már nem bírtak volna el nagyobb terhelést; veszélybe került a hangolás tartóssága hosszabb igénybevétel esetén. Az 1840-es évektől a bostoni Jonas Chickering kezdeményezésére az asztalzongorák mintájára vasöntvényt építettek be a hangversenyzongorákba is — így a körülbelül 220 húr együttes húzóereje meghaladja a 16 tonnát. A XIX. század közepétől már a német és az amerikai, később pedig a japán hangszerkészítők is bekapcsolódtak a zongoragyártásba. A fejlesztések utolsó fázisaként 1876-ban mutatta be a Steinway-gyár a korábbi, bútorszerű megjelenéshez képest újdonságnak számító, fekete színű hangversenyzongoráját, amely a hangszer első modern példánya. Azóta a világ zongoracégei lényegében változatlan konstrukcióban állítják elő hangszereiket, csupán azok külső megjelenésében hoznak újításokat.

A társadalmi presztízs és a zongora

A zongora világméretű elterjedésének oka a hangszer hallatlan népszerűsége és társadalmi presztízse volt. A legtöbb polgári otthon szalonjában volt zongora, s ezen a család tagjai — ha keveset is — tudtak játszani, a baráti összejöveteleken pedig nem maradhatott el a kamarazenélés. A zongorakészítők egyre bővülő készletük népszerűsítésére a konkurens márkáktól lényeges elemekben eltérő jellemzőket — például a hangszínt vagy billentést — fejlesztették. Emellett marketing gyanánt a legnagyobb cégek saját koncerttermet nyitottak, ahol hangszerparkjuk legjobb darabjai álltak a meghívott zongoraművészek rendelkezésére. A párizsi Salle Pleyel igen hamar Európa fontos zenei központjává vált; fellépett itt Liszt Ferenc, Stephan Heller, Ignaz Moschelès, de innen indult a világhír felé Fryderyk Chopin is, aki élete végéig hű maradt a Pleyel márkához. Az egykor Pleyelnél inaskodó német Carl Bechstein Berlinben alapított zongoragyárat, majd megépítette az úgynevezett Bechstein-házat, és elsőrangú koncerteket szervezett neves művészek közreműködésével; (Érdekesség, hogy a Londonban ma is működő Wigmore Hall eredetileg a Bechstein gyár bemutató koncerttermeként épült.) Bécsben a Bösendorfer-Saal invitálta a közönséget, hogy hangszereit a legavatottabb zongoristák játékán keresztül ismertesse meg. Jeles művészek nagy nyilvánosság előtt tett elismerését a gyártók nagyvonalú gesztussal, zongorával honorálták: így kapott Chopin Pleyel-, majd Broadwood-zongorát, Liszt több Erard-, Bösendorfer-, Chikering-modellt, Johannes Brahms egy Streichert, Bartók Béla Bösendorfert — és így tovább. Elgondolkodtató, hogy annak idején milyen széles választék állt a művészek rendelkezésére a műsoruknak legmegfelelőbb hangszer kiválasztásához.

A háború elvitte a zongoragyárakat

Egészen az első világháború kitöréséig a világ több mint ezer zongora-összeszerelő műhelye évente félmillió (!) darabot gyártott. A kulturális jelképpé vált hangszer az otthon, illetve a társadalmi élet jelentős eseményeinek elengedhetetlen kelléke volt: 1910-ben az Antarktisz-expedíció vezetője, Scott kapitány a jégen felállított pihenőtáborban Broadwood-zongorán szórakoztatta társait. A német Blüthner zongoragyár a Hindenburg léghajó számára gyártott ultrakönnyű hangszert a léghajó szalonjában rendezett koncert alkalmára. A New York-i Steinway-gyár háromezer hordozható minizongorát gyártott az amerikai hadsereg szórakoztatása céljából. A nagy gazdasági válság és a második világháború pusztítása zongoragyárak százait vitte csődbe vagy tette a földdel egyenlővé; Sokhelyütt nemcsak a hangszerek, hanem azok teljes gyártási technológiái is odavesztek. A fennmaradt és a mai napig is működő közel ötven zongoragyár továbbra is minőségi hangszereket kínál.

Napjainkban a digitális zongora hódít

Napjainkban egyre nagyobb szeletet hasít ki a zongorapiacból az elektronikus hangszeripar, amely a legutóbbi évtizedek szédületes ütemű fejlesztései révén egyre igéretesebb kísérleteket tesz a mechanikus zongorák helyettesítésére (pl. a Roland vagy a nagy hagyományokkal bíró japán Yamaha márkák). A siker még várat magára, és csak remélhetjük, hogy a zongora évszázadokat átívelő sikertörténete nem a hagyományok elsorvadásához, a nemes kézműves tradíciók elpusztulásához vezet, hanem utat nyit a billentyűs hangszerkultúra lendületes fejlődéséhez. A legfejlettebb digitális és akusztikai technológia a XXI. században a zongoratörténet új és igéretes fejezetét nyitotta meg, amelyben reményeink szerint egyre fontosabb szerepet kap majd a klasszikus zongoraépítés hagyományainak tisztelete is. 

Szilasi Alex zongoraművész írása


Kapcsolódó bejegyzések

Zongora Blog

Hangszerekről egy kicsit másképp - tesztek, vélemények, újdonságok az akusztikus zongora és pianínó piacon.

Archívum:

2012. augusztus 2012. július

Címkék (tagek)

a zongora története akusztikus zongora
design és keresőoptimalizálás • PhoneHead Brothers
az oldal tetejére